Az utóbbi években valahogy tudat alatt -kvázi direkte módon nem tervezve- alakult ki a fejemben egy sajátos borminősítési/besorolási rendszer. A legalsó szinten a tömegborok állnak. (Ezt gondolom nem is kell túlmagyaráznom.) A következő lépcsőfok a technológia borok csoportja: tudatosan tervezett és gyártott, különösebb izgalmaktól –számomra- mentes, egyébiránt nem ritkán drága borok. Feljebb lépve –izibe, mert még van hova jócskán- következnek a kézműves borok. Megvallom, számomra itt kezdődik a BOR: természethű/természetes borok, nem feltétlenül kiemelkedő tehetségű termőhelyről, így ezek a tételek általában nem többek és nem kevesebbek, mint az alapanyagul szolgáló szőlőfajták borainak legszebb példái.

Ez már valami! Ám van egy szint, még ennél feljebb is: ugyanez, kiemelkedő tehetségű termőhelyről! Bor, amely a dűlőt-, a termőhelyet hangsúlyozza ki mindenek előtt/fölött, a szőlő pedig statisztál ehhez. Na ez a csúcs! A szakemberek terroir bornak nevezik e csodákat, én úgy hívom őket: „Kő-Juice”, S miért pont itt írom le mindezt? Nos azért, mert szerintem Ráspi ezen utóbbi kategóriában nevez.

Mikor először kóstoltam borait, nem értettem őket, de mentségemre szolgáljon, nem is érthettem, hiszen egy új, addig nem ismert nyelven szólítottak meg. Ha jól tippelek, ma kb. alapfokon beszélem e nyelvet, tehát a fejlődés lehetőségei még gazdagon korlátlanok számomra…

Színe világos rubin-cseresznye vörös/piros. Illatában a csillámpalás termőhely kér szót elsőként, s tartja magán a figyelmet mindvégig. Kóstolva száraz, sós, selymes, eleven és végtelen. Sűrű, izmos, elegáns. Olyan érzést áraszt a bor, mintha Ráspi kifacsarta volna a csillámpala levét. De ha jobban belegondolok, végeredményben azt is tette…

Fogyasztás előtt mindenképp javallott dekantálni. 15-16°C-on fogyasztva barnahúsú szárnyasokból, sertésből, bárányból és egyéb vöröshúsokból készített sültekhez, valamint fehérpenészes lágysajtokhoz ajánlom kísérőként.