Légli Géza hónapokkal ezelőtt megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem írni, néhány soros ajánlót egyik-másik boráról az éppen készülőfélben lévő honlapjára. Mondtam neki kapásból, hogy lényegében bármelyik boráról írok én szívesen, csak a pinot-ról nem, az a bora ugyanis nem az én világom. (Gondolom ez itt most némiképp magyarázatra szorul: egészen fiatalon valahogy túl tanninos, „vad” volt számomra a bor és nehezen tudtam elképzelni, hogy ez a kép a jövőben jelentősen megváltozna.) Aztán jött az Etyeki pincefesztivál, ahol Géza kezembe nyomott egy palackot, hogy kóstoljam meg ismét. Megtettem. Nem szeretném feleslegesen szaporítani a szót, de lényegében szerelmes lettem, ezt nyugodtam elmondhatom. Januárban egy csiszolatlan gyémántot kóstoltam és hát kellemetlen ugyan, de be kell vallanom, a bor akkor „elszállt a fejem fölött…” Géza, én kérek elnézést!

Színe világos rubinvörös, érett csipkebogyót idéző színnel a szélen. Illatában szaftos piros bogyósgyümölcsök és virágok örömködnek önfeledten. Mintha nem is bort, hanem frissen facsart gyümölcsök levét szagolnánk, melynek felszínére leheletnyi ibolya- és rózsavizet permeteztek az angyalok. Kóstolva száraz, savai elevenek, tanninja közepes intenzitással, finoman, simogatóan fejti ki hatását, szépen körben a szájban, ahogy kell… Alkoholja kellemesen melegít, aromájában cseresznye és virágok (és még virágok) jelennek meg, s maradnak meg a korty lenyelése után hosszan.

Nagyszerű pinot noir, illetve egy picit több is annál: a szőlőfajta úgy válik a bor főszereplőjévé, hogy szinte észre sem vesszük jelenlétét. Egyszerre tipikus és atipikus e pinot, melyen keresztül csilingelő hangján maga a természet üzen. 14-15°C-on fogyasztva sertés- és bárányételekhez, barnahúsú- és vadszárnyasokból készített fogásokhoz, máj- és gomba alapú étkekhez, valamint fehérpenészes lágysajtokhoz ajánlom kísérőként.